Négy bőrönd, három Torontóba szóló repülőjegy, egy tizenhat hónapos kislány és egyetlen kanadai dollár. Valahogy így festett József és élettársa, Tímea leltára, amikor 2009 szeptemberében ...
Tizenkét órán át utaztak, hogy aztán a repülőgépből kiszállva, tört angolsággal közölhessék az első útjukba eső határőrrel, menekültek volnának: Ví-ár-refjudzsísz, vagyis: „We are refugees!”
Ennyi is elég volt, hiszen a torontói repülőtéren jól bejáratott hivatali gépezet foglalkozik a magukat menekülteknek valló beutazókkal. A Budapestről érkezett roma családot kézről kézre adták az ügyintézők, s végül egy szobában találták magukat, amelyben kihangosított telefonon keresztül fordította szavaikat egy tolmács. Elmondták, hogy politikai okok miatt szeretnének Kanadában letelepedni. Beszámoltak az őket ért atrocitásokról, beszéltek a magyarországi romagyilkosságokról, és jelezték: középfokú végzettségük van, az utóbbi tíz évben mindkettejüknek szinte végig, megszakítás nélkül volt állásuk, főként romák integrációjával foglalkozó alapítványoknál.
József a korábbi EP-képviselővel, Mohácsi Viktóriával is dolgozott, azaz döntésüket nem egzisztenciális okok miatt hozták meg. A majd hétórás meghallgatás és a reptéren töltött éjszaka után a családfő kezébe nyomtak két buszjegyet, egy térképet, egy papírdarabot, rajta egy átmeneti szálló címével, valamint egy nagy halom, kitöltésre váró iratot. Hullafáradtan estek be a szállóra, ahol kaptak egy apró szobát matraccal, gyerekággyal, meg fürdőszobát a folyosó végén, továbbá enni és innivalót.
Majd háromnapnyi izgalom, az utazás, a kevés alvás, a fárasztó kihallgatások után a menekültszállón volt idejük először igazán belegondolni abba, hová is kerültek. Aligha lehettek volna kiszolgáltatottabb helyzetben: egy fillérjük sem volt, keveset beszéltek angolul, nem értették pontosan a hivatali procedúrát, nem tudták, mit hoz a holnap. Azzal vigasztalódhattak csupán, hogy a velük foglalkozó emberek, a portás, az ügyintéző, a szálló összes alkalmazottja végtelenül kedves, segítőkész volt, s ami talán ennél is többet jelentett: az ő szemükben nem romák voltak, hanem egyszerűen csak emberek.
Józsefék néhány nap alatt elintézték a legfontosabb teendőket. Kinti magyarok segítségével találtak olyan ügyvédet, akinél egy honfitársuk volt az asszisztens, így gördülékeny lehetett az ügyintézés. Elvégezték a kötelező orvosi vizsgálatokat, kitöltötték a kérdőívek, nyilatkozatok zömét. Aztán elindult a szokásos eljárás: az a hosszadalmas procedúra, amelynek a végén döntést hoznak arról, letelepedhetnek-e az országban. Addig is kaptak egy bérlakást, „startpénzt”, és megítélték számukra a havi támogatást.
A háromtagú családnak megítélt 1248 dollárból – ami úgy 280 ezer forint – rögtön le is vonták a 995 dolláros lakbért. Ezen felül kötelező volt vonalas telefonra előfizetni, hogy a bevándorlási hivatal el tudja érni őket, mosni pedig csak a ház mosodájába lehetett, ami további 50 dollár fix kiadást jelentett. Vagyismaradt százötven dollár minden másra, úgy, hogy a szokásos napi bevásárlás – tej, kenyér, felvágott, tészta –15-20 dollárra rúgott, egy buszjegy pedig három dollárba kerül.
A megélhetést nem könnyítette meg, hogy az előírások szerint a letelepedési engedélyre várók szinte egész nap a kötelező – a segély feltételéül szabott – angol tanfolyamon ülnek. De ha lenne is idejük dolgozni, akkor sem valószínű, hogy találnának munkát: állás még lenne, csakhogy külföldieknél elsőként az ideiglenes személyazonosító számot nézik meg. A menekülteké kilencessel kezdődik. Ez nem jó. A hármassal kezdődő a jó, az az állampolgároké. A munkáltatók pedig általában azzal utasították vissza a jelentkezést: nem vesznek fel olyat, akit esetleg hetek múltán kitoloncolnak…
Érvelésük annyiban nem alaptalan: akkor úgy tűnt, Józsefék nemhogy hármas számot nem kapnak, még a kilencest is elveszítik. Az illetékes hatóságok ugyanis – elsősorban azzal érvelve, hogy Magyarország demokratikus állam –, úgy határoztak, nem maradhat a család Kanadában. A döntés után – a hónapok alatt megerősített angol tudásukkal – átnézték az ügyvédjük által beadott iratokat. Meglepődve látták, hogy több, szerintük létfontosságú dokumentumot nem fordítottak le, magyarul csatoltak, így azokat nem is vették figyelembe az eljárás során. Lefordíttatták az iratokat és fellebbeztek.
Míg a végső döntésre vártak, sorra múltak a hónapok, ők pedig lassan teljesen beleszoktak új, kanadai életükbe. József tanult, és Tímea sem ült otthon tétlenül: ha tehette, nyelvleckéket vett a kisgyerekes anyukáknak fenntartott osztályban, és felvette a kapcsolatot a torontói roma közösségi központtal. A talpraesett asszony napról napra több kinti roma családdal ismerkedett meg, aztán afféle önkéntesként vállalt „munkát” jelképes összegért. Próbálta segíteni az újonnan érkezőket vagy a kint nehezen boldoguló romákat, magyarokat, de sokszor „ismeretlen” kolumbiaiakat, mexikóiakat is.
Olykor egy orvos címével, telefonszámával, máskor csak egy lázmérővel, jó szóval segített, lakásuk ajtaja mindenki előtt nyitva állt. Bár szépen beilleszkedtek, a hivatalok könyörtelenek voltak. A fellebbezést elutasították, majd „harmadfokon” is hasonló döntés született. Megszületett az „ítélet”: el kell hagyniuk az országot. 2011 decemberében, két évvel azután, hogy megérkeztek Kanadába, a bevándorlási hivatal átadta nekik a hazafelé szóló repülőjegyet. Csak odaútra. Nekiláttak csomagolni, és egészen biztosak voltak abban: eddig tartott tengerentúli álmuk.
Csakhogy ekkor egészen váratlan fordulatot vett „kalandjuk”. Egy negyedszázada kitelepült magyar férfi kereste fel őket. Mint kiderült, menekülteket segítő aktivista, és többektől hallott Tímea önkéntes munkájáról, ezért a család segítségére sietett. Azt mondta: esetleg akadna egy megoldás. Miután a menekülteket segítő civil szervezetben dolgozó kollégáival átnézte a család iratait, úgy ítélte meg, Józsefék eljárása egyáltalán nem volt igazságos. Az aktivisták kalandfilmbe illő megoldást ajánlottak.
– A bevándorlási hivatal emberei szinte mindig békén hagyják a menekülteket a templomokban. Fogadjatok jobb ügyvédet, nyittassátok ki újra ügyetek aktáit, a döntésig pedig maradjatok egy olyan templomban, ahol fogadják a hasonlóan hányatott sorsú menekülteket! Tímeáék azonnal döntöttek. Beültek az ismerős kocsijába, és már indultak is. Egy torontói ortodox templom melletti vendégházba vitték őket. A pásztor másfél hónapra fogadta be őket, a korábban megismert kitelepült magyar családok és a segítségükre siető menekültügyi aktivisták pedig egy emberként álltak melléjük. Ki az ügyintézésben, ki étellel, itallal segített nekik. Másfél hónap múltán aztán egy anglikán templomhoz tartozó épületbe „szöktek át”, ott kaptak végleges helyet. Összesen egy évet és kilenc hónapot töltöttek ott, egy kifejezetten a számukra kialakított lakrészben.
Korábban is volt ilyenre példa: Egy Lutheránus templom pásztora fogadta be a Juhász családot
Korábban: Civil aktivisták egyházaknál keresnek búvóhelyet az elutasított menedékkérőknek
Az önként vállalt „templomfogságban” élő család napjai egészen különösek voltak. József próbálta afféle karbantartóként meghálálni azt, hogy befogadták, s megjavított mindent az épületben, a kertben, amit csak tudott, közben pedig gyakorolta az angolt. Tímea besegített a háztartás vezetésébe, takarított, főzött, és persze sokat foglalkozott a cseperedő kislányával. A gyerek volt egyébként közülük teljesen szabad: őt nem fenyegette a bevándorlási hivatal intézkedése, így a templomba járó szülők sokszor vitték ki a játszótérre, játszóházba vagy épp lovagolni…
Ahogy teltek a hónapok, úgy jutott el egyre több emberhez a templomba „zárt” roma család története, amikor pedig Kanada legnagyobb, „félbulvár” lapjának online kiadása, a The Star és a Kanada Világa hírportál is írt kalandos kálváriájukról, szinte egymásnak adták a kilincset az emberek, akik felajánlották segítségüket. Csak egy eset a sok közül: egy fekete öves karatés is meglátogatta a családot, hogy a bezártságban átmozgassa őket egy kicsit. Szürreális látvány lehetett, amint egy roma asszony egy fekete öves mesterrel karatézik egy torontói templom egyik koncert- és imatermében…
Másféle segítőkből sem volt hiány: akadt fodrász, aki házhoz ment hajat vágni, és fogorvos, aki szó szerint kicsempészte autójával a pácienst a rendelőbe. Közben többször is gyűjtést tartottak nekik, az adományt pedig kisebb, havi részletekben kapták meg. Bár kis pénzről volt szó, Tímea ennyiből is megoldotta, hogy valamiképpen meghálálja a sok segítséget és a rengeteg szeretetet. Addig rakta félre a centeket, amíg össze nem gyűlt egy nagy vacsorára való. Aztán töltött káposztát főzött a sokaságnak. A vendéglátás később üzleti sikereket is hozott: annyian dicsérték József és Tímea főztjét, hogy később sokaknak már rendelésre is főztek.
A családot segítők elszántságáról, erejéről sokat elárul, hogy az ügybe bekapcsolódó menekültügyi aktivisták segítségével a You Tube-ra felkerült egy videó, amelyben József és Tímea kislánya „kiszabadítását” kérik kanadai gyerekek az illetékes minisztertől. Közben pedig online petícióban követelték a letelepedési engedélyt Chris Alexander bevándorlási minisztertől a család számára: 44 ezren írták alá a virtuális kérvényt! Időközben civilek tüntetést szerveztek a család „kiszabadításáért”, és többen is jelentkeztek, akik – a hatóságokra nyomást gyakorolva – írásba adták: azonnal teljes munkaidős állást adnak Józsefnek, amint megkapja a letelepedési engedélyt.
Miközben Józsefék a letelepedési engedélyért küzdöttek, panaszt tettek a korábbi ügyvédjük ellen, amiért nem képviselte őket megfelelően. Mint elmondták fegyelmi eljárás indult a jogász ellen. Emiatt pedig az ügy már túlmutat a kitartóan küzdő menekült családon: a vita mind inkább arról szól, miként lehetne igazságosabbá tenni Kanadában a menekültek sorsáról döntő eljárásokat. Arról várhatóan tavasszal döntenek az illetékes hatóságok, kiérdemelték-e Józsefék az elmúlt öt évben azt, hogy Kanada legyen az új otthonuk. Immár legálisan is.
A Pusuma család az egyik tömeges adománygyűjtő oldalon eddig 4087 dollárt gyűjtött össze arra, hogy új életet kezdhessenek, volt aki 5 dollárral és olyan is aki egymaga ezer dollárt ajándékozott adományként.
Gyakorlatilag egy csapásra felszámolta a magyarországról érkező romák és nem romák kanadai menekültjogát az a 2012-es ottawai döntés, amellyel a konzervatív kormány alegtöbb európai uniós országgal egyetemben „kijelölt”, azaz biztonságos országnak nyilvánította hazánkat. Az ilyen államokat Kanada úgy tekinti, mint amelyek „általánosságban tiszteletben tartják az emberi jogokat, állami védelmet biztosítanak, és ha ezek sérelmet szenvednek, akkor jogorvoslati mechanizmusokkal rendelkeznek”. Ezen országokból érkezve is lehet természetesen kérelmet beadni továbbra is, de az eljárás gyorsabb, és a rendszerint negatív döntéssel szemben fellebbezni sem lehet legalább három évig. Addig viszont kitoloncolás követhezhet. A megváltozott jogi lehetőségek jól láthatóak a kanadai állampolgársági és bevándorlási hivatalnak a magyarországi illetőségűekre vonatkozó menekültstatisztikáiból.
Az adatok szerint míg 2011-ben egészen megdöbbentő mennyiségű, 4409 kérelmet adtak be magyar állampolgárok, időnként a kanadai újságok címlapjaira is felkerülve ezzel, 2012-ben, amikor a menekülteljárás módosításával már tisztában voltak a bevándorlási ügyvédek, csak 1882-vel, 2013-ban (az utolsó, teljes adatsort tartalmazó évben) pedig95-tel próbálkoztak. De a 2009–2011-es magyarországi kivándorlási hullám csúcspontján is csak kevés jóváhagyó döntés született. Az elbírálás ezekben az években olyan lassú volt, hogy számos család időközben honvágyból visszatért Magyarországra, például mert a rokonok egy része itt maradt. Mindenesetre a kérelmek több mint egyharmadával egy idő után saját beadóik sem foglalkoztak.
Ezzel párhuzamosan a „kijelölt” országgá nyilvánítás más államok esetében is jelentősen csökkentette a kanadai bevándorlási apparátus anyagi és adminisztratív terhét. Így például a 2008-as rekordnak számító csaknem 10 ezer mexikói kérelem 2013-ra 84-re esett vissza. Az egész világról beadott mintegy 20 ezer kérelem gyakorlatilag megfeleződött. Jól látszik az országstatisztikából, hogy a 2008 végi és 2009 eleji magyarországi romagyilkosságokat követően ugrott meg a hazai menedékkérők száma Kanadában. Sőt a részletesebb, negyedéves adatok arra is rávilágítanak, hogy 2009 második negyedévében, tehát a februári tatárszentgyörgyi gyilkosság után különösen megnőtt a kivándorlási szándék. Akkor, mint emlékezetes, egy fiatal apával és ötéves kisfiával végeztek a Pest megyei községben.
A kanadai magyar kivándorlás egy kényes állandó kérdése, hogy milyen mértékben van szó romákról. A kanadai bevándorlási hivatal természetesen nem nemzetiség, hanem állampolgárság szerint rögzíti az adatokat. Az, hogy valaki azt állítja, azért üldözték, mert roma, csak az eljárásban derül ki, és bizalmas tényközlésnek számít. Paul St. Clair, a torontói roma közösségi központ ügyvezető igazgatója, aki a kivándorlási hullám csúcspontján, 2011-ben a magyar kérelmezők öt százalékára becsülte akkor azok arányát, akik nem romák. A kanadai sajtóban egyébként mindmáig vissza- visszatérő téma a kivándorolt magyarországi romák sorsa.
Így a héten a Montreal Gazette írt cikket egy bizonyos Szilágyi Anasztáziáról és négytagú családjáról, akik „a deportálástól tartanak”. Most vasárnap rakhatják őket repülőre. Természetesen mint szinte bárki más, így a magyar romák előtt is nyitva áll a lehetőség, hogy ne menekültként, hanem gazdasági bevándorlóként telepedjenek le Kanadában. Évi mintegy negyedmillió ember kap ilyen módon bevándorlási engedélyt, a már ott élők közül pedig 150 ezren állampolgársághoz jutnak. Mint azonban évekkel ezelőtt e sorok írója és családja is tapasztalta, ez az eljárás hosszadalmas, komoly tervezést igényel, igen költséges, és általában a magas iskolai végzettséggel és jó nyelvtudással jelentkezőknek van arra esélyük, hogy hozzájussanak a kanadai kártyához.
