Politikailag mélyen inkorrekt módon kétségbe vonom a multikulturalizmus kultúrák egyenértékűségét hirdető tételét: a cigány kultúra – ahogy ma kinéz – alkalmatlan arra, hogy ...

Forgács Istvánnal személyesen kétszer találkoztam, de már azelőtt, a vele készült interjúkat olvasva pontosan tudtam, ki ő, s hogy okom van tisztelni és becsülni. Első találkozásunk egy cigánytárgyú, százezer embert is elérő, élő rádióműsor volt: legyen egy cigány és legyen egy gádzsó – gondolta a szerkesztő. Felesleges voltam: amit én tudok, azt tudja ő, ami az én szempontom, az az övé is, de amit ő – belülről megélve – tud a cigányságról, annak én csupán a felszínét láthatom. Meghökkentően és végtelenül természetesen volt egyszerre magyar, európai és cigány. Cigány, és nem roma – vitaindítójában is végig cigányozik –, mert azok közé tartozik, és hogy így legyen, azért nem csak ő, hanem már felmenői is sokat tettek, hogy negatív felhang nem tapadjon a ’cigány’ névhez – miattuk legalábbis. Merthogy tapadt és nem igaztalanul, aminek elhazudására nem érez semmiféle késztetést.

Forgács István írását a Hírszerző cigányság-vitájának indító írásául szánta, holott az nem klasszikus vitaindító, mely számos kérdést tesz fel és hagy nyitva, a hozzászólóktól várva a válaszokat. Itt cigány szól cigányhoz, csak éppen nem azzal az ökörnyálas, kocsikerekes, sátras, testvérezős romantikus nacionalista stílben, mely cigány értelmiségünknek olyannyira kedvére való, mert amíg tart a nagy egymás keblére borulás (persze inkább ő az enyémre, mint én az övére), addig legalább nem kell a valódi kérdésekkel foglalkozni, megmaradhat a legkisebb közös többszörösnek a cigányságon kívüli világ, a gádzsók hibáztatása. Forgács István viszont nagyon is a valódi kérdéseket teszi fel, ezzel mindenkinél nagyobb szolgálatot téve a cigányságnak, de kiváltva a cigányság vezetését megkaparintani óhajtó „szabadon lebegő” (Karl Mannheim), a problémák megoldása helyett misztikus egyesülés-élményt kereső, egymással rivalizáló értelmiségi csoportok gyűlöletét.

Az alábbiakban, talán úgy tűnhet, messze kalandozom, de ígérem, nem vétem el az irányt.

Diósi Ágnes egy történettel kezdi közvetlenül a rendszerváltás előtt, a patinás Magyarország felfedezése című sorozatban megjelent Cigányút című szociográfiáját (Szépirodalmi, Budapest, 1988). Ez volt az a történet – mondja –, mely a „cigányság mellé állított …. Katartikus élmény nyitotta fel szemem arra a kiszolgáltatottságra, amelyben ez a nép él.” Történt pedig, hogy 1997-ben olvasásszociológiai vizsgálatot végezve figyelt fel egy szabolcsi község cigánygyerekeinek a nem-cigányokétól eltérő értékrendjére, amit külön vizsgálandónak ítélt. Az egyeztetett időpontban épp almaszedés volt, melyre 40 iskolában maradó cigánygyerek kivételével kivonult az iskola, az almaszedők az osztálytermekben öltöztek át, ruhájukat-táskájukat záratlan ajtó mögött hagyva. Míg a szerző egyesével kérdezte a gyerekeket, a többiek rajzolgattak, olvasgattak, magnóztak, játszottak az udvaron. Az almaszedők visszaérkezése után kiderült, hogy volt, aki mást is csinált: eltűnt egy farmernadrág, néhány filctoll és egy labda. „Semmi kétség: a tettesek a cigányok voltak. … A magyar gyerekek mint jogos ítélkezők néztek cigány iskolatársaikra, akik sápadtan, reszketve bújtak hozzám védelemért. Az iskolában eluralkodott a pogromhangulat. Felbőszült szülők sipítoztak elégtételért; cingár kisfiút rendőrök vittek el, vézna kislányt az igazgatónő saját kezűleg pofozott orrvérzéséig. … A legelképesztőbb az egészben az volt, hogy mindenki másnak ez volt a természetes cselekvés. A pedagógusokon látszott, meg sem fordul a fejükben: ha konszolidált réteghez tartozó gyerekek követték volna el ugyanezt, szép csendben, a gyerekek és szülők iránti tapintattal intéződött volna el a dolog, a tettesek megbélyegzése nélkül. … Hogy mennyire különböző elbírálásban részesíti az iskola a különböző rétegekhez tartozó gyerekeket, ekkor vált számomra kézzelfoghatóvá. S az is, hogy ilyen véres fordulatot akkor se vettek volna az események, ha állami gondozott magyar gyerekekről van szó. A gyűlöletnek ez az elszabadult pokla a cigányoknak szólt.” (15.o.)

Valóban a cigányoknak szólt. A szerző azonban ezen az egy dolgon kívül semmit nem értett meg abból, ami a szeme előtt lejátszódott és oly nagy hatást gyakorolva rá más pályára állította, legkevésbé a miértet. Bár ekkor nem igyekezett olvasói előtt egyértelművé tenni, a későbbiek során azzá lett, hogy valóban a „cingár kisfiú” és a „vézna kislány” volt a tettes. Az iskola előítélet-mentes volt, nem zárták a tantermek ajtaját (ha jobb az óvatosság alapon zárták volna, akkor az előítélet lehetett volna a vád), s most kiderült, hogy a cigányokkal szemben több évtizedes, talán évszázados negatív tapasztalatokkal bíró községnek van igaza. Mert – vélelmezték megalapozottan – itt nem az individuum botlott, hanem egy cigányközösség által kulturálisan támogatott viselkedés eredményéről volt szó. Amióta Mózes Sinai hegyéről Isten két kőtáblára vésett parancsolataival visszatért, azóta a judaizmus és a belőle kinövő kereszténység legfontosabb erkölcsi parancsa a „Ne lopj!”. Lopni persze addig is tilos volt – de csak lokálisan: (nagy)családon, nemzetségen, törzsön stb. belül, volt, ahol a tolvajoknak még saját Istenre is tellett (a görögnél Hermész, a rómaiaknál Mercurius volt a tolvajok Istene). Mózes, illetve közreműködésével az ő Istene univerzálissá tette, mindenki mással szemben érvényesnek mondta az addig csak szűkebb közösségen belül érvényes parancsot. Ez az univerzalista erkölcsi forradalom elejét vette, hogy a zsidó-keresztény („nyugati”) kultúrában a tolvajlásnak közösségi-kulturális támogatása maradjon fenn, vagy alakuljon ki. Persze vannak, már hogyne lennének zsidó és keresztény tolvajok, de ők a botlott, gyengének bizonyult, a kísértésnek ellenállni nem tudott stb. individuumok, akiktől tágabb és szűkebb közösségük is elhatárolódik, s csak nagyon-nagyon szélsőséges esetben talál tettükre mentséget, felmentést azonban soha.

A szabolcsi községi iskola pedagógusai azért nem intézték el a dolgot „szép csendben, a gyerekek és szülők iránti tapintattal”, mert úgy gondolták, hogy nem elintézhető. A zsidó-keresztény kultúrából jövő szülő elsüllyedne a szégyentől, s jól elverné tolvajláson kapott gyermekét és/vagy bocsánatkérésre kényszerítené a meglopott, az osztály vagy akár az egész iskola színe előtt. De a cigány kultúra nem univerzalista, megengedi, sőt támogatja a közösségen kívüli lopást, a lebukott tolvaj nem megbélyegezett, hanem még fel is magasztosul (s legfeljebb ügyetlensége okán marasztalódik el), s mivel a lopás erkölcsileg-kulturálisan nem tiltott opció, ezért a munka és a munkához szükséges tanulás sem bír különösebb fontossággal. Ha pedig ez a helyzet, akkor nem lehet „szép csendben, a gyerekek és szülők iránti tapintattal” elintézni a dolgot, de nem azért, mert azt elkövető etnikai cigány, hanem azért, mert kulturálisan cigány. Ha nincs mód a „Ne lopj” Isteni parancsára hivatkozni, akkor nincs más, mint a büntetőtörvénykönyvbe foglalt, hónapokban-években mérhető gyűlölet poklát az elkövetőre szabadítani. Diósi Ágnes helyesen állapítja meg, hogy a „környező társadalom csak abban az esetben fogadja be a cigányokat, ha azt mondhatja rájuk: »már nem is cigányok«.” (12.o.) A »már nem is cigányok« a környező társadalom számára annyit jelent – nem többet, de nem is kevesebbet –, mint azt, hogy magukévá tették az univerzalista zsidó-keresztény kultúra „Ne lopj” parancsát, vagyis kiiktatták kultúrájuk azon elemét, mely a környező társadalom számára a legtöbb kárt, fájdalmat, keserűséget stb. okozta és okozza.

Lopnak a cigányok? Hát persze. Ezerrel ….

1890-ben, a Magyar Néprajzi Társaság Ethnographia című folyóiratának első évfolyamában Wlislocki Henrik, a magyar és a nemzetközi cigánykutatás máig a legnagyobbak között számon tartott alakja, Cigány tolvajlási babonák címen tett közzé értekezést, melyben hosszan sorolta, hogy mi mindetn tesznek a lopni induló cigányok, hogy „vállalataik felfedezése ellen biztosítva legyenek”. Magam etnográfusok és kultúrantropológusok segítségét kérve próbáltam összegyűjteni a zsidó, a magyar, a német, a francia, az angol stb. tolvajlási babonákat, de nem jártam sikerrel. Ilyenek ugyanis nincsenek.

De van újabb forrás is. A hibátlan balliberális pedigréjű Szuhay Péter, a Néprajzi Múzeum Roma-gyűjteményének vezetője A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája (Budapest, Panorama, 1999) című könyvéből megtudhatjuk, hogy a cigányság számára a „tulajdon polgári értelemben vett biztonsága, a jog által való körülbástyázás irreleváns kategória” (109.o.), a „lopás – mint az ügyesség és szerencse működtetésének terepe – a csoporton belül az ember értékmérőjévé is válhat” (111.o.), sőt a lopásban való „ügyesség szinte minden más értéket meghaladó jelentőségű.” (108.o.). Értesülhetünk a bosszúállás/megleckéztetés bevett formájáról, a „büntetésbeli lopás”-ról (110.o.) – ilyen volt az elhíresült kesznyéteni uborkalopás, amikor a segélyfizetés napján jóllakott és kapatos cigányok mentek három kerítésen át mászva „büntetni”, míg végül az egyiket agyoncsapta, a másikat súlyosan megsebesítette az uborkaföldet védő áram. (Nem értem, hogy Romano Rácz Sándor vajon mire gondolt, amikor Kesznyétenre vonatkoztatva azt a kérdést tette fel nemrég a Népszabadságban, hogy az ott történtek hatására „Hány emberöltőnyi asszimiláció után adjuk fel a cigányság kultúrájában gyökerező pacifista reflexeinket?” Amit a kiváló cigány értelmiségi pacifista reflexnek szeretne tudni, az legfeljebb nagyfokú realitásérzék, az erőviszonyok pontos felmérése és tisztelete, de elbillen az inga, oda a pacifizmus. Talán arra gondol, hogy a tulajdon releváns kategóriaként való értelmezése nem egyéb, mint a gádzsó világ durva cigányellenes megnyilvánulása? Én ellenben, gádzsó létemre, feltétel nélkül hajlandó vagyok elismerni a cigányok tulajdonhoz való jogát, s nem hullatok könnyet az árammal agyoncsapott gádzsó tólvajért.)

Végül is azt állítom, hogy a cigánykérdés megoldásának legfontosabb – de nem egyedüli – mozzanata a zsidó-keresztény kultúra univerzalizmusának elfogadása, az ezzel ellentétes tartalmak kiiktatása a cigány kultúrából. Ez mehet Isten nélkül is, de könnyebben megy Istennel. A partiumi Ákos falu magyar nyelvű cigányainak alig tíz százaléka lett hívő, mégis szinte teljesen megszűntek a lopások és verekedések, normalizálódott a viszony a magyarokkal. Az ottani baptista gyülekezetnek csak 151 bemerítkezett és 121 bemerítkezni készülő tagja van, nagyobb ünnepeken mégis négy-ötszáz ember préselődik a templomba. A komoly cigány emberek mind megtértek, a többiek meg figyelik őket. Dobai Zoltán, Ákos református lelkipásztora azt mondja, hogy „Mi reformátusok talán nem is mertünk, nem is akartunk igazán [megtéríteni a cigányokat]. Pedig tény, hogy ami a cigányok között történt, az kisebb csoda: a korábbi konfliktusok jórészt megszűntek, az emberek dolgoznak, nem isznak, nem dohányoznak, istenes életet élnek.” Nem a történelmi reformátusok, hanem a neoprotestáns baptisták érték ezt el, mellettük az adventisták, pünkösdisták és a Jehova tanúi azok, akik eredményesen vonják be a cigányságot a zsidó-keresztény kultúrkörbe. Mózes érezhette azt, amit Patka Ferenc matematikatanár, aki előtt a nála napszámosként dolgozó baptista cigányfiú a csizmaszárból vette elő és tette az asztalra az inox kést: „Hát most már én nem lophatom el – mondta –, mert hívő ember vagyok, én ilyet nem csinálhatok.” - olvasható a Magyar Nemzet riportjában.

És végül: cigánybűnözésről akkor jogosult beszélni, ha a bűnelkövetésnek cigány közösségi-kulturális támogatása van. Ha nincs, akkor a bűnöző mellesleg cigány.

*

Magyarországon soha nem állt cigányság felemelkedésének útjában politikai, társadalmi, vallási, netán faji akadály. A világ első cigány katolikus papját – aki váci zenészcsaládból származott – 1879-ben szentelték Vácott (a másodikat 1935-ben Egerben). 1894-ben Budapest főváros egy addig írnokát, pápai zenészcsalád gyermekét egyhangúlag választotta vásárfelügyelővé, ami már komoly, felelős vezető tisztség. Ekkoriban már az Operaház zenekarának is tucatnyi cigányzenész-család leszármazott volt tagja. A romungrók után lássunk egy oláhcigányt: 1907-ben, 65 éves korában elhunyt és az evangélikus egyház szertartása szerint nagy részvét mellett temették Pápán Vadas József lókereskedőt. „A boldogult nevét az európai lóvásárokon meglehetősen ismerték, s széles körű kereskedői összeköttetésekkel dicsekedhetett úgy a déli Balkánon, mint Felső-Németországban. Hogy a magyar ló oly annyira keresett és jó értékkel bír a külföldön, abban neki is volt némi érdeme. Szorgalmával, szerencséjével szép vagyonra tett szert” – olvassuk a nekrológban. Az első cigány orvostanhallgatóból nem lett orvos, bár 1921-től 1926/27-es tanév II. félévéig a szegedi orvoskarra járt, mert túl jó zenésznek bizonyult és az elcsábította az orvosi diplomától; cigányzenekarával még 1943-ban is Berlinben játszott. Az első cigány építőmérnök 1950 kapta kézhez diplomáját.

Ez év tavaszán vagy háromtucat nyugdíjas cigány katonatiszt előtt volt szerencsém előadni, őrnagytól ezredesig, s kijavítottak, mikor azt találtam mondani, hogy az ezredes a Magyar Honvédségben cigány által elért legmagasabb rendfokozat. Van már tábornok is. Kérdés persze, hogy ezek a cigány tisztek, mennyire cigányok: arra nevelték és készítették fel őket ugyanis, hogy parancsokat kapjanak és parancsokat adjanak, s a kapott és adott parancsot szakszerűen végrehajtsák és végrehajtassák. De a cigány kultúrában – olvasom Szuhay Péter idézett könyvében – az „igazi rom független a társadalmi munkamegosztás hierarchizált rendszerétől, a maga ura és a maga gazdája” (33.o.), a „cigánykultúrát éppen a más csoportoktól való függetlenség, az autonómia kell jellemezze” (97.o.). Ezek szerint a Magyar Honvédség cigány tisztjei nem a magyarországi cigányság krémje, hanem az alja, mert cigányhoz méltatlanul egy erősen hierarchizált szervezet tagjai, nem a maguk urai és gazdái, nem függetlenek és nem autonómok.

Mindezek után politikailag mélyen inkorrekt módon kétségbe vonom a multikulturalizmus kultúrák egyenértékűségét hirdető tételét: a cigány kultúra – ahogy ma kinéz – alkalmatlan arra, hogy egy valóban működőképes teljes társadalom alapjául szolgáljon. A cigány kultúra egy réstársadalom réslétre szabott kultúrája. Arról a kultúráról, mely parancsként írja elő a lenézett gádzsók fölé kerekedést és nem ismeri el egyenértékűnek az alkalmazotti státusban lévőt, más nem mondható. Lenne hát feladata a népe helyét és jövőjét kereső cigány értelmiségnek – de úgy tűnik, fontosabb dolga akadt.

*

Sajátos paradoxonként a rendszerváltáskor a cigány értelmiségi elit leginkább favorizált pártja az a hangsúlyosan a kisebbségek és emberi jogok védelmét zászlajára tűző SZDSZ volt, mely a leginkább tekinthető felelősnek azért, hogy nyilvánosan még csak meg sem lehetett vitatni olyan gazdaságpolitikai forgatókönyveket, melyek azt a célt tűzik maguk elé, hogy a magyar ipar, benne az alacsonyan képzett cigányság munkahelyeinek legalább egy részével, megőrződjön (a mezőgazdaságban a jobboldal termelőszövetkezeteket, állami gazdaságokat szétverő reprivatizációs politikája mintegy „elébe ment” az azonnal tőkés nagybirtokokat kívánó SZDSZ-nek). Újabb paradoxonként a fokozatosan pártnélkülivé váló, a cigányság nagyarányú és tartós munkanélküliségéért erős felelősséggel terhelt balliberális és az újabb fejleményként több százezer cigány munkapiacról való „kiselejtezéséről” beszélni kezdő és ezért a „magyarokat” hibáztató cigány értelmiségi elit ismét egymásra talált és egy nagy közös politikai projektbe kezdett. E projekt célja annak kikísérletezése volt, hogy mint lehet balliberális érvrendszerrel nacionalizmust létrehozni. A feladat nehézsége abban rejlett, hogy egy baloldalinak és/vagy liberálisnak tiltott a nacionalizmus – az tipikusan jobboldali termék, s egy balliberális szemében a főbűnök egyike –, az ellene való harc pedig előírás.

E társadalmi koalíció közös hitelve az a tétel, hogy a cigányság problémáiért csak és kizárólag a külvilág, a „többség” a felelős. Ez nem csupán megfelel, hanem egyenesen elengedhetetlen a cigány nacionalizmust építő és mögé egységes cigány népet létrehozni igyekvő cigány értelmiségi elitnek, mert vállalkozása kudarcra ítélt, ha nyilvánvalóvá válnak a belső törésvonalak. Mert vajon összeborulhatnak-e a cigány uzsorások és az általuk kiuzsorázottak? S ha összeborulnak, azzal az uzsorásoknak vagy kiuzsorázottaiknak lesz-e jobb? 

Ez az a pont, ahol Forgács István besokallt, s kimondta a törésvonalak létét és a cigányság önsorsrontásának tényét. Nagyon jellemző az ellene való felhorgadás: nem vitáznak vele, nem mondják neki, hogy ilyen nincs is; van, de nem ott; van, de más stb. – hanem a cigányság árulójának kiáltják, olyannak, aki „megtagadja azokat, akikhez tartozik, és oda törleszkedik ahova soha nem fog.” [Commune, 2011. október 10., 13:58].

A koalíció másik szereplője, a balliberális értelmiségi elit. Számára ez egy játéktér és önmegvalósítási terep – most éppen egyéb híján. A balliberális értelmiségi elit valójában egy több évszázadra visszanyúló attitűdhalmazzal bíró emberek összessége – melyet most éppen ’balliberális’-nak szokás nevezni, megkülönböztetve a (hagyományos) baloldalitól és liberálistól –, mely történelmi korszakról történelmi korszakra keresi és megtalálni véli a nép, a nemzet, a faj, az osztály, az emberiség stb. megváltására alkalmas eszmét és gyakorlatot. Ez legutoljára a rendszerváltáskor történt, ami – különösen nálunk –, a doktrinér neoliberalizmus szellemében zajlott, alacsony foglalkoztatást és félgyarmati mezőgazdaságot és élelmiszeripart hagyva maga mögött. Ez a megváltás sem jött be, így egyéb híján a megváltás tárgyának maradt a cigányság.

Aki a multikulti szellemében vallja a kultúrák egyenértékűségét, s azt tapasztalja, hogy egy adott kultúra hordozóinak társadalmi-gazdasági helyzete nagy általánosságban más kultúrával rendelkező társadalmakhoz képest hátrányos helyzetben van, s mivel előbbi utóbbiak között szétszórva létezik, nem nagyon juthat más következtetésre, mint arra, hogy a többség elnyomja a kisebbséget. Ezzel a cigányság sanyarú helyzetéről és társadalmi-gazdasági felemelésének-felemelkedésének módjairól való gondolkodás zárójelbe kerül. Ettől kezdve nem cigánykérdés, hanem gádzsókérdés van, aminek végül is logikus megoldása az elnyomók megsemmisítése Angliától Törökországig. (Erre a nem csupán a közelmúlt nemzetiszocialista és kommunista gyakorlata szolgálhat példával, de az Egyesült Államokban is létrejöttek olyan fekete szervezetek, melyek a fehérek kiirtását tűzték célul.)

A gádzsó világ fejére leggyakrabban olvasott cigányellenes bűnök talán legfontosabbika az iskolai szegregáció. Bár a külső megfigyelőnek úgy tűnhet, hogy jól kidolgozott és alaposan körbejárt szociológiai fogalomról van szó, ez egyáltalán nincs így. Közönséges ideológiai konstrukcióként van használatban, melynek célja a többség bűnbakká tétele a cigány gyerekek iskolai kudarcaiért.

A szegregáció tilalma mellett három érv szokott elhangzani. Az egyik: erre azért van szükség, mert így a pedagógusoknak – kényszerűen – ugyanolyan körülmények között ugyanazt a tudásmennyiséget kell átadniuk a cigánygyerekeknek, mint a gádzsógyerekeknek. Mert ha a gyerekek nem lennének összekeverve, akkor a pedagógusok rosszabb körülmények között kevesebbet tudást adnának át a cigánygyerekeknek. A másik: a gyerekek nem csak a tanártól tanulnak, hanem egymástól is. Vagyis a gádzsógyerekek arra valók, hogy tanuljanak tőlük a cigánygyerekek. A harmadik: így – egymást alaposabban megismerve – oldódnak a gádzsógyerekek cigánygyerekekkel szembeni előítéletei. 

De mi van akkor, ha jól felszerelt iskolákban a szülők támogatását élvező nagy felkészültségű és elhivatott, a „gyerekeket szerető” pedagógusok tanítanak szinte csak cigánygyereket? Nos, akkor jön az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány, s mindent megtesz azért, hogy szétverje a jól működő, a cigánygyermekek társadalmi emelkedésért eredményesen dolgozó iskolát. Az alapítvány tevékenysége sok esetben nem csupán kontraproduktív, hanem akár cigányellenesnek is nevezhető. Kérdés: miért teszi ezt?

Úgy gondolom, a válasz az, hogy egyedül így van mód a gádzsóvilágot a cigánygyermekek iskolai kudarcaiért minden pillanatban felelőssé tenni, még azon az áron is, hogy a cigánygyerekek fejlődése más módot választva akár sokkal erőteljesebb lehetne. Talán mégis jobb volna a szegregáció? Csakhogy akkor szembe kellene nézni a cigányság belső problémáival, s védhetetlen lenne a „mindenben a gádzsók a hibásak” tétel.

Takács Géza, a méltán emlékezetes Kiútkeresők szerzője egy friss cikkében kimondja, hogy vannak alternatívák. A csobánkai „cigányiskola” példáját és elcsapott igazgatónőjének pedagógiai programját idézi: szakképzést szeretett volna indítani, amire ugyan nem kapott engedélyt, de kétéves szakmai előkészítő évfolyamra igen. Nem azt az utat választotta, mint „sok hazai iskola, hogy alig várja már cigány diákjai többségének távozását, ha lehet, a rendes úton, vagyis beíratva őket valamilyen középfokú oktatási intézménybe, hadd szenvedjen velük más is, vagy, ha nincs más megoldás, akkor magántanulóvá változtatja azokat, akikkel végképp nem bír. … Magára van hagyva a kényszerintegrációban, másfelől pedig az elmúlt évszázadok pedagógiai hagyománya, kultúrája szinte semmit nem tud mondani egy iskolavégzésre töredékesen, hiányosan szocializált, az iskola értékrendjét nem becsülő, nem értő, azt gyakran elutasító nagy tömegű diák sikeres iskoláztatásának mikéntjéről.” Ezért az igazgatónő programja egész napos foglalkozást ad, az iskolai tevékenység a tanuláson kívül a mindennapi élet széles körét is felöleli és az alapkészségek intenzív és folyamatos megerősítése történik, mindennek érdekében a gyakorlóórák húszpercesek, de a leghosszabb tanórák is csak tízpercesek (Egy fontos kísérlet. Élet és Irodalom, 2011. szeptember 30.)

Döntsük el: a szegregáció a gádzsó világ legnagyobb bűne, vagy a megoldás felé vezető út? Az-e a baj – mint egy neves balliberális cigányszakértő mondta velem egy közös rádióműsorban, megdöbbenésemre és több tízezer fül hallatára –, hogy a „pedagógusok nem szeretik a cigánygyerekeket” (miközben persze nem cigány pedagógusokra gondolt), vagy az, hogy a cigánygyerekek az iskolára töredékesen/hiányosan szocializáltak, az iskola értékrendjét nem becsülik, nem értik és gyakran elutasítják. Lehetséges, hogy a cigány szülők nem szeretik saját gyerekeiket? Mert semmilyen mélyszegénység nem lehet annak gátja, hogy a szülő támogassa gyermeke iskoláztatását.

*

„Itt állok, másként nem tehetek” – mondta Luther Márton, a reformáció elindítója 1521-ben, a wormsi birodalmi gyűlésen, szembenézve a V. Károllyal, a fejével játszva. Fejével játszik Forgács István is, sőt azt kommentekben és blogokban már fejét is vették. De vitacikkével kiszögezte a cigány Wittenbergi vártemplomának kapujára a maga 95 pontját. Nincs oka aggódni: a reformációt sem tudta elsöpörni az ellenreformáció.

A szerző szociológus-közgazdász